Vagyunk jó páran, akik már évtizedek járjuk az erdőket, a mezőket, a pusztákat: ki szakmai elhivatottságból, ill. kötelezettségeiből adódóan, ki pedig speciális hobbijának hódolva (ez utóbbi csoportba tartozom én is). Emiatt talán jóval érzékenyebbek vagyunk azokra a környezeti változásokra, amelyek napjainkban mindannyiunkat sújtanak, gondolva itt főként a csapadékhiányra, az extrém hőségre, a vizes élőhelyek kiszáradására, a természetes élőhelyek fokozatos leromlására, eltűnésére.
Mert folyamatosan látjuk azokat a tényezőket is, amelyek pusztán városlakóként annyira nem érzékelhetőek, pedig már régóta jelzik azt, hogy a szakadék felé rohanunk: védett növény- és állatfajok egyedszámának drasztikus csökkenése, invazív fajok térnyerése (pl. selyemkóró, kanadai aranyvessző), csontszáraz erdők és patakmedrek, tarvágások, idióta és sokszor jogellenes, természetromboló magánépítkezések. A magyar kormány is csak most kezd éledezni, hogy valamit csinálni kellene: sajnos ezt sem önszántából, hanem a gazdasági válság-, a forráshiány és a nyakunkba szakadt klímakatasztrófa okán. De lehet, hogy már túl későn. A korábbi figyelmeztetésekre nem reagáltak, holott voltak, akik előre látták, hogy mi fog következni.
Majd 10 éve, hogy kapcsolatba kerültem egy olyan szakértői csapattal, akik kutatásokat folytattak egy olyan vízmegtartó (természet közeli csatornahálózati) rendszer létrehozása érdekében, amelynek kutatásaik szerint történelmi alapjai is voltak, s amellyel a Kárpát-medencén lefutó vízmennyiség jelentős részét lehetett volna visszatartani, s egyúttal oda kormányozni, ahol arra pl. az élelmiszertermelés érdekében a legnagyobb szükség lett volna. Kilincseltek a terv megvalósítása érdekében kormányzati tényezőknél is – többek között az azóta agrárminiszterré avanzsált Nagy Istvánnál -, azonban leginkább süket fülekre leltek, s annak ellenére nem történt semmi érdemi előrehaladás az ügyben, hogy ennek a hiánypótló tervnek a megvalósítására nagyon komoly uniós forrásokat lehetett volna megmozgatni. A késlekedés, a halogatás, megbocsáthatatlan kormányzati bűn. Mert most mi van? Nincs víz (lassan már nincs mit visszatartani), ki vannak száradva a termőföldek, nincs elég öntözőcsatorna, pusztul a termés. Mindent nem lehet a klímaváltozásra fogni, az emberi (kormányzati) hülyeség, meggondolatlanság (ami főként gazdasági érdekcsoportok feltétel nélküli kiszolgálásából építkezik) csak súlyosbította a helyzetet. De mit ad Isten: a napokban olyan cikkeket lehet olvasni, sőt a kormány legutóbbi rendelkezései is olyan irányba mutatnak (persze akkor, amikor már lángol a ház), mintha feltalálták volna a spanyolviaszt, s most már támogatásra érdemesnek tartják a civilek korábbi vízmentő elképzeléseit. Hol tartanánk most, ha már akkor elkezdtek volna kormányozni!?
De miért nem sikerült? Mi volt az akadálya annak, hogy megvédjük a földjeinket, a vizeinket? A válasz nagyon is kézenfekvő: A BETONLOBBI. Ennek az áldozata többek között a magyar mezőgazdaság, s a pusztuló természeti értékeink. Vagyis a jövőnk. (Földmedrű csatornahálózat kialakításához nem kell sok beton.) Mert mi is volt az a nagy ötlet, ami annak idején a simicskás fejekből kipattant? Hát csak az, hogy az új tőkésosztályt, a politikai rokonok, haverok (oligarchák) világát, azok méretes vagyonát, gazdagságát és a jövőjét az államilag finanszírozott BETONRA KELL ALAPOZNI. S ez kétségkívül be is jött nekik! „Ki nem szarja le a holnapot?”-állt (áll) filozófiájuk középpontjában. De nevesítsük a dolgokat! Mire kellett volna odafigyelni? Mit nem lehetett volna megengedni vagy mit kellett volna ésszerű korlátok közé szorítani?
a kiszáradó-félben lévő Ipoly folyó medre
1. Multinacionális cégek, ipari parkok esztelen mértékű földrablása, erős kormányzati hátszéllel, „pörgetni kell a gazdaságot” címszóval. Tudni kell azonban, hogy a külföldi mamutok nem csak az olcsó munkaerő és az kedvezmények miatt terjeszkednek Magyarországon: ilyen jellegű környezetpusztító beruházások sokuknál nem futnának át olyan simán, otthon nem kapnák lehetőséget olyan nagyságú termő- vagy természeti területek lebetonozására, mint a gyarmatokon, jelesül Győrben, Debrecenben, Kecskeméten, Gödön és még sorolhatnánk. A többlet adóbevételekből pedig stadionokat lehetett építeni, korszerűsíteni. Sajnos a beton ismét csak betont termett.
2. Út- és autópálya építések. Átestünk a ló másik oldalára: ott is autópályák és esztelen, grandiózus műtárgyak virítanak pazarló módon, ahol arra nincs számottevő igény vagy műszaki szükségszerűség. A bekötő, az összekötő és a városi, települési utak ugyanakkor országos szinten pocsék állapotban vannak (kátyú- és foltvilág). Simicskázzunk csak: több beton – nagyobb árbevétel (verseny nuku) – egyre növekvő profit – erős (?) „nemzeti tőkésosztály”.
3. A Városliget szörnyű betonkolosszusai - hogy a magasépítő cégek oligarchái se érezzék elveszettnek magukat. Ez a hely Budapest frekventált zöldterülete (volt?), amit most a felszín alatt is többemeletnyi mélygarázs rendszer jellemez (apropó mélygarázsok, mint a betonlobbi egyik kedvenc terepe). S, hogy ez milyen módon borítja fel a felszín alatti vizek áramlását? Reménykedjünk benne, hogy szerencsénk lesz, másban (pl. a szakhatóságban) úgysem bízhatunk.
4. A Balaton, s egyáltalán a tavaink körbebetonozása (a Fertő-tó élővilága elleni merénylet), a yacht kikötő építések, az államilag támogatott természetpusztító, grandiózus szálloda- és apartman építések, a természetes szűrőrendszer kiiktatása. Aztán majd „száraz tónak nedves partján…”? (Leszarni a holnapot.)
5. S ahol a betonlobbi tagjai és magának a rendszernek a haszonhúzói megpihenhetnek: a természeti tájból, védett területekből kiharapott magáningatlanokon folyó grandiózus építkezések, legyen szó akár agglomerációs településekről vagy olyan természetvédelmi területek beépítéséről, mint pl. a Budai-hegység vagy a Balaton-felvidék (füredi, csopaki részek többek között). Ez sajnos nem csak az elmúlt 12 év hozadéka, hanem a velünk élő történelem, mert a probléma rendezésére ’90 óta nem éreztek komolyabb késztetést a döntéshozók.
S, hogy mindezt mi teszi lehetővé? Ez azért nagyon fontos, mert ha valaki változtatni akarna a dolgokon, akkor pont oda kell csapni:
A környezet- és természetvédelmi igazgatást lebutították, autonómiáját felszámolták, gyakorlatilag a betonlobbi szolgálólányává tették.
Az „illiberális kormány” annyira liberális (vagy inkább abszurditásba hajló) szabályozást vezetett be az építésügy területén, olyan módon
degradálta a szakügyi igazgatást, hogy manapság max. az építtető józan belátásán múlik, hogy mit, hol, hová és hogyan építkezik – következmények nélkül. A sors fura fintora, hogy ennek a területnek a felülvizsgálatára, ill. felügyeletére azt a Lázár Jánost állították, aki Simicska után az egyik fő felelőse volt a rendszer felfutásának, a betonlobbi térnyerésének.
A magyar kormány visszaélésszerűen alkalmazza a kiemelt kormányzati beruházások jogintézményét: egyrészt a betonlobbi korlátok nélküli növekedését preferálva, másrészt – ha éppen úgy adódik – politikai fegyverként használva az egyre kisebb területre szorított önkormányzati jogosítványok ellen.
S mindezeket azért tartottam fontosnak, hogy leírjam, mert
- ha majd el kell döntened, hogy kenyeret vegyél vagy tejet (szárazság, öntözés-hiány, élemiszer válság)
- ha megkapod az első emelt összegű rezsiszámlád (s majd az tovább emelkedik),
- ha nem lesz elérhető számodra egy fontos kórházi kezelés (a betonlobbi forráselvonásának egyik legnagyobb kárvallotja),
- ha majd le kell mondanod a vízről, a vízparti nyaralásról, a horgászatról vagy a jó levegőről,
akkor ne csak a klímaváltozás, a háború, Orbán vagy Gyurcsány jusson csak eszedbe, hanem a BETON is.
Mert mindennek ára van.
A képen: a kiszáradó-félben lévő Ipoly folyó medre, csaknem 3 héttel ezelőtt.
2022.08.19. 15:32
