„A fékek és egyensúlyok rendszere, én nem tudom önök mit tanulnak, de az egy hülyeség, azt felejtsék el, annak semmi köze se jogállamhoz, se demokráciához.”

Jelentette ki ezt a Közszolgálati Egyetemen a minap Kövér László, az ország egyik legfőbb közjogi méltósága, aki Magyarország Alaptörvénye aktuális változata szerint az Országgyűlés zavartalan működésének biztosításáért és méltóságának megőrzéséért is felel. A tőle elhangzott fenti mondatnak azonban semmi köze nincs a méltósághoz. A jogállam rendszerének lebontásához, a kormányfő zavaros politikai credójának – ami valójában csak egy „politikai termék” – a kiszolgálásához annál inkább.

Pedig nem így kezdte. Egyetlen emlékképet őrzök róla a félmúltból: egy tatai Fidesz kongresszusról, ’89-ből vagy 90-ből. A napirend az SZDSZ-hez való viszony volt. A fiatal és lelkes felszólalók zöme az SZDSZ-el való viszony minél szorosabbra fűzése mellett érvelt, mintha az is elhangzott volna, hogy egyesüljön a két párt. A vita hevében az első sorból egy bajuszos legény emelkedett szólásra. Nyugodt és mérsékelt hangnemben magyarázta a küldötteknek, hogy miért kellene megőrizni a nem is olyan régen alakult párt önállóságát. Akkor és ott – a kissé hebrencs, érzelmektől túlfűtött fiatalok közösségében – Kövér egy felelősségteljes, megfontolt, bölcs politikusnak tűnt. Akkor. S talán akkori habitusából adódóan találhatták őt alkalmasnak arra, hogy a titkosszolgálatokat felügyelje, hol miniszterként, hol az illetékes parlamenti szakbizottság elnökeként.

Az Országgyűlés elnökének történő megválasztásával azonban mintha valami megtört volna benne. Bölcs és megfontolt politikusból mára fokozatosan egy megkeseredett, sértődött, az elfogulatlanság látszatára sem adó, a Fidesz háttér embereinek az összeesküvés elméleteit zagyváló „öregúrrá” vált, aki mellőzöttségét (?) rendészeti és fegyelmi jogköreinek a kiterjesztésével és az irányítása alatt álló országgyűlési őrség felduzzasztásával – sőt felfegyverzésével – próbálja meg kompenzálni. Hál’ Istennek, csapatai bevetésre még nem kerültek. A parlament előtt fekvő törvényjavaslat elfogadása esetén azonban ennek az esélye kétségtelenül növekedhet.

Visszatérve az alaptörvényre: „Az országgyűlési képviselők jogai és kötelezettségei egyenlőek, tevékenységüket a köz érdekében végzik, e tekintetben nem utasíthatók.” [4. cikk (1) bekezdés] Egyetlen képviselő sem vindikálhatja tehát magának azt a jogot, hogy képviselőtársai jogait korlátozza csak azért, mert nem ért egyet azzal, ahogyan a köz érdekében cselekszenek vagy éppen az ellentétes politikai oldalon állnak. Ehhez nincs joga még Kövér Lászlónak sem, hiába ruházták fel az országgyűlési működés zavartalanságának biztosítása érdekében rendészeti és fegyelmi jogkörökkel. A parlamenti képviselő a választói felé tartozik felelősséggel és elszámolással, négyévente ők jogosultak arra, hogy ítéletet mondjanak képviselőik közéleti tevékenységéről.

Rendészeti és fegyelmi intézkedésekre persze az országgyűlési képviselőkkel szemben is szükség lehet (például fizikai erőszak esete, indokolatlan hiányzások) ezt senki nem vitatja, s szerintem az Országgyűlésről szóló törvény vonatkozó rendelkezései ehhez megfelelő és elegendő alapot szolgáltatnak. Semmi szükség azonban arra, hogy a házelnök jelenlegi jogköreit a 2/3-os alkotmányozó többség olyan mértékben növelje, ami már jelentősen túlterjeszkedik az alkotmányos lehetőségeken, s egyértelműen pártpolitikai célokat szolgál. Gondolok itt az akár több hónapi fizetésmegvonásra (jelenleg 1 hónap a plafon), az elfogult megítélésre lehetőséget adó, a parlamenti működést kirívó mértékben zavaró képviselők önkényes szankcionálására, az Országgyűlés épületeiből történő akár 6 hónapos kitiltásra vagy arra, hogy a parlament épületébe történő belépés akár az Országgyűlési Őrség (!) abbéli feltételezése alapján is megtiltható lenne, ha valószínűsítik az esetleges rendzavarást.

A tervezett házszabályi rendelkezések súlyosan korlátozzák a parlamenti képviselők alkotmányos jogait, s jogállamokban ilyen típusú intézkedések nagy valószínűséggel nem mennének át a legfőbb bírói fórum rostáján. Nálunk azonban a képviselők hiába fordulnak majd az Alkotmánybírósághoz – mert ez szinte bizonyos, hogy meg fog történni – a pártállami (le)szavazógéppé alacsonyított AB mindent rendben fog találni, hiszen független alkotmánybíráskodás Magyarországon de facto nem létezik.

S még néhány nagyon fontos momentum ahhoz, hogy Kövér László parlamenti elnökként mennyire hamis alapokra építi a képviselőtársaival szemben alkalmazott hatalmi visszaéléseit.

Az egyik az a kormányoldalról sulykolt hazugság, hogy az elmúlt években a parlamenti ellenzék folyamatosan olyan rendzavarásokat követ el, amelyek aláássák az Országgyűlés tekintélyét – ha lenne mit –, megsértik a méltóságát (a házelnök fejében ez elsősorban saját magát és Orbán Viktort jelenti), s hogy ilyen jellegű rendzavarásokat más országok palamentjeiben sem engednének meg. Mese! Mese! Mese! A parlamenti működésnek mindenfelé velejárója a bekiabálás, a hangos véleménynyilvánítás, a békés demonstráció. Amikor ez elveszti békés jellegét, amikor ez ténylegesen akadályozza a működést akkor kell cselekednie egy házelnöknek, akkor helyezhet kilátásba szankciókat. Ilyen jellegű cselekmények az ellenzék részéről eddig még nem történtek – ezt bizonyítják azok a strasbourgi ítéletek is, amelyek Kövér intézkedéseivel szemben rendszeresen az ellenzéki képviselőknek adnak igazat, s kötelezik kártérítésre a magyar államot.

Axiómának tekinthető az is, hogy a Fidesz 2/3-os hatalmi gépezete mára már kiüresítette a parlamenti működést, sőt magát a törvényhozó hatalmat: a képviselői kérdésekre érdemi válaszok nincsenek, jellemzővé vált az egyénre szabott jogalkotás, a saláta jellegű, kötelező egyeztetési folyamatokat elmulasztó törvényalkotás vált uralkodóvá, s éppen aktuális hatalmi érdekeiknek megfelelően ott szabják át az alkotmányos alapokat, ahol éppen érik. Amint azt most a házelnök jogköreinek a kiterjesztésével tennék. Teljesen kézenfekvő, hogy ilyen körülmények között egy ellenzéki képviselőnek nincs más hatékony módja arra, hogy felhívja a figyelmet a fenti visszásságokra, mint az, hogy demonstrál az ülésteremben: akár egy-egy beszólással (ahogyan ezt kormánypárti képviselők is teszik, ők persze egészen más irányultsággal), akár szemléltető eszközök felmutatásával, akár a kivonulásukkal vagy akár a hallgatásukkal. Ezeket a békés tiltakozó eszközöket olyan szigorúan szankcionálni, ahogyan azt Kövér László az EU-joggal ellentétesen teszi, s tenné azt majd még szigorúbb feltételek mellett a törvényjavaslat elfogadása esetén – súlyos aránytévesztés, egyúttal a képviselők közérdekű tevékenységének alkotmányellenes korlátozása a házelnök részéről. Nem is beszélve arról, hogy a házelnök – esetenként pártjának tippadóival a háttérben – teljesen félreértelmezi a szerepét a nyilvánosság biztosításában akkor, amikor ellehetetleníti a sajtó tájékoztatási kötelezettségét az Országgyűlés helyiségiben, kizárólag olyan elfogult motivációval, hogy a kormánypárti képviselőket a parlamenti nyilvánosság előtt ne lehessen kérdésekkel szembesíteni.

Van azonban még egy nagyon súlyos kérdés Kövér László házelnöki ténykedésével – de fogalmazhatunk akár úgy is, hogy alkalmasságával – kapcsolatban. Milyen morális alapja van ugyanis egy országgyűlési képviselőnek – történetesen éppen a házelnöknek – ahhoz, hogy méltóságteljes viselkedést kérjen számon képviselőtársaitól, ha nyilvános fórumokon:

  • a fékek és ellensúlyok rendszerét hülyeségnek nevezi,
  • képviselőtársát pitiáner, senkiházi nemzetárulónak bélyegzi,
  • „régóta megvásárolt vagy kitenyésztett, beépített ügynökként dolgozó bürokratákon keresztül uralt” Európáról értekezik,
  • a legócskább bayerzsoltos stílusban beszél Brüsszel és mások világhatalmi érdekeiről, háttérhatalmakról, valamint nemzetközi hálózatról, ami NGO-kon keresztül támadja Magyarországot,
  • vagy éppen a Parlament üléstermében minősíti magából kikelve ellenzéki képviselőtársait, legutóbb épp „primitív, ostoba fajankónak” nevezve egyiküket.

A kérdés nyilvánvalóan költői, de egy újabbat generál:

Ki (vagy mi) védheti meg a képviselőket a házelnök túlkapásaitól, ki szankcionálhatja a fegyelmi jogkör gyakorlóját?

A kormányparti hatalmi arrogancia újabb szép példájaként megnyilvánuló törvénymódosításokat egyelőre még nem fogadták el, s talán egységes ellenzéki fellépéssel még tenni lehetne ellene. S ha az ellenzék okosan viselkedik, egy esetleges új fegyelmi szabályozást éppúgy ki lehetne üresíteni, mint ahogyan azt a Fidesz sajnálatos módon a törvényhozó hatalom működésével tette. Meglátjuk, így lesz-e?