Beszélgetőpartnerem nem akarta, hogy leírjam a nevét. Egy közös ismerősünk ajánlotta őt, aki szerint Éva (nevezzük így) hasonló cipőben jár, mint a közelmúlt médiaszerepléseiből ismert sorstársai. Látva azonban, hogy mi történt velük, egyelőre nem gondolkodik azon, hogy kilépjen a nyilvánosság elé. Férje jelenleg alkalmi munkákból él, így ha történik vele valami, ki fog enni adni a gyerekeknek – mondja. Amikor felvetettem, hogy az elmondottakból ráismerhetnek, azt válaszolta, hogy a közszférában úgyis mindenhol ez van, úgyhogy ezt a kockázatot talán felvállalhatja.

Ha hasonlóságot vél felfedezni az Ön sorsával, az nem a véletlen műve. Ilyen a rendszer.

Évával készült riportomat olvashatják.

Néhány éve készült ez a riport, de valahogy mégsem került „adásba”. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, azonban a közszférában a helyzet mit sem változott, sőt sok területen még romlott is. A korábban elmondottak sajnos ma is éppúgy aktuálisak, mint akkor, ezért tartom fontosnak, hogy ez az interjú – még ha egy kis késéssel is – megjelenjen.

Engedjen meg először egy személyes kérdést! Mikor először ültünk le egymással, úgy általánosságban is beszéltünk a szakmájáról, meg a körülöttünk lévő valóságról. Akinek ilyen határozott véleménye van a dolgok állásáról és azok működéséről, hogyan lehet, hogy még ennyi év után is csak beosztott?

Talán éppen ezért. Itt nem teljesen úgy működnek a dolgok, mint a magánszférában. Nem szeretnek (vagy inkább félnek) egy olyan embert elindítani a ranglétrán, akinek önálló véleménye van, s azzal a vezetői előtt is ki mer állni. Meg az az igazság, hogy soha nem is vágytam arra, hogy vezető legyek. Nekem mindig csak az volt a fontos, hogy hagyjanak dolgozni.

És hagyják?

Szó-szó. Konfliktusok azért vannak. Lehet, hogy olyan nagyon nem szeretnek, de szerencsére nem is nélkülözhetnek. A jutalmakra soha nem panaszkodtam, néhány kisebb kitüntetésem is van, és amit eddig letettem az asztalra, annak alapján a többiekhez képest viszonylagos önállóságot élvezhetek. De amikor azzal kell szembesülnöd, hogy a munkahelyed ingyenélői – köztük főleg ilyen-olyan vezetők – mekkora jutalmakat vágnak zsebre, úgy hogy alig látod őket bent, miközben más kollégákkal együtt megszakadunk a munkától, hát…

Mit csinálna velük, ha ön lenne a főnökük?

Velük kezdeném a bürokráciacsökkentést. Vagy inkább beállítanám őket néhány kollégám mellé dolgozni, hogy megtudják, mi a magyarok istene. Amit tudni kell róluk, hogy ők a kontraszelekció termékei. (Már elnézést a kifejezésért!) Van egy viszonylag fiatal, összetartó, bulizós haveri kör, már jó pár éve ebből a körből kerülnek ki a vezetők. Ez alatt az idő alatt áthidalhatatlan – nevezhetjük ezt akár nemzedékinek is – ellentét alakult ki a herék (mi csak így nevezzük őket) és a tapasztalt, nagy szakmai tudású kollégák között.

Lehet az a baj, hogy ön nem jár ilyen bulikra…

Egyszer kénytelen voltam elmenni, miután már többször is visszautasítottam őket. Pia, lerészegedés, őrjöngés, egyebek. Nem akarom ecsetelni, el lehet képzelni. Ha betartanánk a vonatkozó törvény előírásait, méltatlan magatartás miatt fegyelmivel kellett volna kirúgni a fél bandát. Többet nem vettem részt ilyen „csapatépítőn”, de nem is nagyon hívtak.

Látom ez még most is felzaklatja. Viszont említette nekem, hogy az egyik vezetőjük mellett kiálltak.

Szerencsére azért ilyenek is vannak. Egy főosztályvezetőnek mondtak fel, mert nem lehetett neki leszólni, hogy milyen módon járjon el bizonyos ügyekben. Később tudtuk meg egyébként, hogy ez volt az ok. Bár azt addig is tudtuk róla, hogy befolyásolni, korrumpálni nem lehet. Az én javaslatomra aláírásokat gyűjtöttünk, hogy ne rúgják ki. Szerintem nálunk sem addig, sem azóta nem történt ilyen: mind a nyolcvan dolgozó aláírta a papírt. Aztán üzentek fentről, hogy ha ez kimegy, mindenki más is ki lesz rúgva. Végül is vissza kellett vonni a kezdeményezésünket. Sajnos nem rajtam múlt, mert én tovább vittem volna.

Tudták, hogy ki volt a főszervező?

Persze, ez nem volt titok.

De ön még most is ott dolgozik. Hogy úszta meg?

A következő alkalommal nem kaptam jutalmat. Kivágni nem mertek, mert amúgy is nagy bajban volt a szakterület, meg aztán tudták, hogy némely dolgukról én is tudok. De közölték velem, hogy ez volt az utolsó dobásom.

Hogyan tudná jellemezni azt a vezetői kört, akikről az imént beszélt?

Nem látnak ki a fejükből, önálló szakmai gondolataik nincsenek, viszont rendkívül sokat képzelnek magukról. Ja és eléggé gátlástalanok, bárkin és bármin átlépnek, ha arról van szó. Simulékonyak, amit felülről mondanak nekik, azt szó nélkül végrehajtják, még akkor is ha vállalhatatlan terhet rak a beosztottaikra. Ami azt is jelenti, hogy nem állnak ki az érdekeinkért. Gondolom ezt azért csinálják, mert így érzik biztosnak a pozíciójukat. Mert így is szerezték.

Hogyan tudják kezelni azokat a konfliktusokat, ami az eltérő indíttatású dolgozók között feszülhet? Mert feltételezem, vannak ilyen konfliktusok.

Vannak, de ez már egyre kezelhetetlenebb. Sok kiváló kolléga ment el miattuk. Az újakban meg nincs meg az a fajta mentalitás, az a fajta teherbírás, amit ez a munka megkövetel. Folyamatosan jönnek-mennek, néha – kellő tapasztalat nélkül – vezetői megbízatást kapnak. Képzelje el, amikor egy ilyen, a beosztottjaihoz képest nagyon alacsony szintű szakmai és morális intelligenciával rendelkező vezető próbálja meg oktatni a régieket, hogy mit, hogyan kell csinálni.

Gondolom ez a jövés-menés idővel önökön csapódik le, az önök terheit növeli.

Ezt nagyon jól látja. Akik még bírják erővel – egyre kevesebben vagyunk – nem mennek haza négy órakor, hanem sokszor órákkal meghosszabbítják a munkaidőt.

És ezt meg is fizetik?

Ezt nem gondolhatja komolyan. Nálunk? Maga is a közszférában dolgozott. Lecsúsztathatjuk. De csak ha mellette nem vagy elmaradva a munkáddal. Ami gyakorlatilag kizárt. Csúsztathatsz, de majd az így kieső időt is be kell hoznod valahogy. Van amikor hétvégére is hazavisszük a munkát, hogy utolérjük magunkat. Képzelheti mit szól ehhez a család. A szabadságokat egy részét csak papíron tudjuk igénybe venni, hiába adott ki ezzel kapcsolatban szigorú felhívást Lázár János. Valójában nagyon erős munkaerőhiány van, a mi osztályunk még bőven elbírna legalább két embert.

Meddig lehet ezt bírni?

Három éve egyre gyakrabban szédültem. Aztán amikor végre eljutottam az orvoshoz, 180 volt a vérnyomásom. Azóta szedem a csökkentőt. De én még viszonylag jól jártam. Egyik kolléganőmet meg is kellett műteni. Fél évig volt betegállományban. Az orvosok azt mondták neki, hogy a stressz miatt súlyosbodhatott ennyire a betegsége. Másokon is látszanak a kimerültség jelei.

Mit szól a kormány bürokráciacsökkentési terveihez?

Mi erre már csak legyintünk. Egyszer kiszámoltam, a munkám közel felét teszi ki az adminisztrációs teher, aminek a jó része teljesen felesleges. Például állandóan jelentéseket kell írni, amit – egyszer kibukott – a kutya nem olvas. Olyan nyilvántartásokat kell külön vezetnünk, amit máshol egy egyszerű számítógépes program végez. Hetekig kell rimánkodni egy toner kicseréléséért. A tanároknak krétáért kell könyörögni, nekünk papírért. Olyan fárasztó ez, és kilátástalan! És akkor még határidőre minden meglegyen. De hiába panaszkodunk. Nálunk egyébként 8-10 éve már volt egy bürokráciacsökkentő csomag. Az lett az eredménye, hogy a kieső emberek miatt mindenkire több jutott. Nem pénz, hanem munka. Valamivel több lett a vezető, s azóta még többet kell körmölni. Nem hiszünk mi már ebben.

Akkor önöknél valójában effektív munkaerőhiány van.

Nem lenne, ha jobban megbecsülnék vagy meg tudnák tartani az egyre szűkülő derékhadat, ha egyenletesebben oszlana el a teher, ha nem lenne annyi felesleges papírmunka, s ha lassítható lenne a fluktuáció. Ehhez azonban vezetői ész is kellene, de hát erről beszéltem. Ha most jön a szokásos fűnyíró, végleg összeomolhat a rendszer. Lehet, hogy már én sem fogom bírni. Bezzeg máshol. Vannak olyan osztályok, amelyekkel kapcsolatban még nem tudtuk megfejteni, hogy mit is csinálnak. Meg vannak olyanok, akik elvileg minket segítenének, de ezt úgy igazából nem tapasztaltuk. Ha ide jönnének, el tudnánk látni őket munkával, mi meg egy kicsit fellélegezhetnénk. Bár így lenne!

Hisz még ebben?

Én? Már semmiben. Csinálom amíg tudom, aztán majd jöjjenek a fiatalok, vagy a számítógépek.

Vagy a robotok?

Mi vagyunk az élő robotok, ami végtelenül szomorú.

A pedagógus tüntetéseket figyelemmel kíséri?

Még szép. Nagyon örülök, hogy ennyien csatlakoztak hozzájuk. Velük már nem lehet olyan könnyen elbánni. A követeléseiket látva sok mindenben hasonlít a helyzetünk. De nálunk sajnos esélye sincs az ilyen méretű összefogásnak. S úgy tudom, maga mellett sem sokan álltak ki.

Ezt inkább hagyjuk. Akkor tényleg nincs sok remény?

Hát nem tudom. Közhelyes, de a remény hal meg utoljára. Különben már én is rég itt hagytam volna ezt az egészet. Talán el kell jutni a szervezetnek egy olyan pontig, ahol összeomlik a tákolmány, amikor már nem lehet toldozgatni-foltozgatni, s akkor a romokból fel lehet építeni valami újat. De ezt talán nem kéne megvárni, mert az senkinek sem lesz jó.

Köszönöm a beszélgetést és kívánom, hogy legyen ereje végigcsinálni!

Én is köszönöm, jó volt egy kicsit kiadni magamból ezt az egészet.