A cigány-kártyát politikai motivációk mentén újra és újra elővenni, ahelyett, hogy érdemi lépéseket tennének a hátrányos helyzetű rétegek felemelésére – nos ehhez minden kormány nagyon jól értett az elmúlt évtizedekben. Orbánék is csak nagyjából addig jutottak el, hogy a segélyt átnevezték közmunkának, s odabiggyesztették mellé azt a jól hangzó szlogent, hogy munka alapú társadalmat építünk.

Ebbe a hamis kommunikációba persze nagyon jól beilleszthető a műfelháborodás: mert mit képzel a gyöngyöspatai cigányság, hogy az iskolai szegregáció miatt megítélt pénzt csak úgy – anélkül, hogy megdolgozott volna érte – felveszi? Mondja ezt cinikusan az az ember, akinek a regnálása alatt súlyos tízmilliárdok tűntek el kézen-közön éppen arról a területről (szegregáció elleni fellépés), amit most támad, s aminek a megszüntetéséért érdemben semmit nem tett. Éppen ezért nézzük csak meg részletesen, hogy miről is hallgat miniszterelnök úr a szervilis megmondó embereivel együtt?

Nem beszél azokról az uniós tízmilliárdokról, amit a magyar kormány immáron két uniós költségvetési ciklusban igényelt a felzárkóztató alapokból a szegregáció csökkentésére és a hátrányos helyzetű régiók felzárkóztatására. Amit ki is osztottak, s a pályázatok nyertesei el is költöttek, anélkül azonban, hogy a hevesi, borsodi, baranyai (és még sorolhatnánk) szegénységgel sújtott településeken igazi változásokat tudtak volna generálni. Az, hogy ezeken a településeken állami propaganda milliárdokból most jobban rettegnek a migránsoktól, mint attól, hogy holnap mit fognak enni, nem eredmény, nem előremutató, társadalmi romboló hatása viszont felmérhetetlen.

Nem beszél arról, hogy a tanoda program támogatásait – ami éppen a legelesettebb családok gyermekein, iskolai előmenetelükön próbálna segíteni – újra kellett osztani (pontosabban ki kellett egészíteni), mert első körben jelentős részben olyan szervezetek vették fel a támogatást hálózatszerűen, amelyeket előtte soha nem lehetett látni ezen a területen. Azok maradtak hoppon, akik ezen a területen tulajdonképpen missziós tevékenységet láttak el már korábban is.

Nem beszél arról – mert a tanácsadói is hallgatnak róla -, hogy a most záruló uniós ciklus pályázati megalapozó tanulmányaiban olyan kitételeket lehetett olvasni, hogy azért kell újabb pénzeket csatornázni a hátrányos helyzetű településeken élők megsegítésére, mert a helyzet az elmúlt években – a tízmilliárdokat elérő támogatások mellett – nemhogy javult volna, hanem éppen ellenkezőleg, romlott. Ez a helyzet Dél-Békésben is, ahol az ilyen célra kiosztott pénzek felett egy Simonka György nevű figura diszponált, akinek ebbéli tevékenységét tudomásom szerint Polték ügyészsége egy elkülönített büntetőügyben vizsgálja – elkülönítve attól, amelyben 32 társával együtt milliárdos nagyságrendű költségvetési csalással vádolják.

Nem beszél arról, hogy a 2015. végéig a szegregáció csökkentésére, érzékenyítő tréningekre, sportnapokra, egészségnapokra, baba-mama klubokra, munkanélkülieket segítő motivációs tréningekre létrehozott projektek pénzeinek túlnyomó részét üzletviteli tanácsadói cégek maffia-szerű hálózatával nyúlták le büntetlenül, polgármesterek, országgyűlési képviselők, kormányzati háttéremberek közreműködésével. Az egyik ilyen – azóta felszámolásra került – cég érintett volt a Mengyi Roland-féle pályázati visszaélésekben, de ez a cég a társaival együtt Simonka György dél-békési választókörzetének a településein is „maradandót” alkotott.

 Mengyi Roland szónokol megfelelő háttértámogatással

Hadházy Ákossal együtt sokat dolgoztunk azon, hogy az ilyen típusú disznóságok napvilágra kerüljenek.

A visszaélések híre azért valahogyan csak-csak eljutott felsőbb politikai körökbe is, ezért 2016-tól az Európai Szociális Alapból juttatott támogatások jelentős részét átterelték közvetlenül olyan civil szervezetekhez (egyesületekhez, alapítványokhoz), amelyek alapító okirataik szerint a szegregáció felszámolását, sok esetben éppen a cigány családok megsegítését tűzték ki célul. Ezen szervezetek többsége azonban sajnos ugyanolyan hanyagul kezelte a rájuk bízott támogatásokat, mint elődeik, mentorálás, projektmenedzselés címszóval személyi kifizetésekre fordítva azokat a pénzösszegeket, amelyeknek a felzárkóztatást kellett volna szolgálnia. Morzsákat juttatva belőle azoknak, akik hajlandóak voltak személyes jelenlétükkel megtisztelni felzárkóztatónak álcázott, de valójában csak a lepapirozást szolgáló eseményeiket. A programleírások azonban nagyon árulkodóak – de ez a döntéshozóknak persze nem tűnt fel –, hiszen ugyanolyanok, mint a korábbi évek vállalásai, amelyre – mint fentebb említettem – nagyon komoly pénzlenyúló hálózatot építettek ki. A kis falvakban megrendezendő autómentes napok ötlete viszont kétségtelenül új elem ebben a cinikus világban.

S nem beszél a miniszterelnök úr arról sem, hogy vannak olyan állami szervezetek, amelyek éppen azért vannak – vagy inkább lennének -, hogy útját állják a jelzett típusú visszaéléseknek vagy feltárják azokat, visszatartó erőt képezve zavarosban halászó elemek irányába.

Az egyébként agyondicsért Nemzeti Adó- és Vámhivatal és az ügyészség azonban egyáltalán nem jeleskedik ezeknek a jelenségeknek a visszaszorításában. A minisztériumokban található, ellenőrzési jogosítványokkal felruházott Irányító Hatóságok – esetünkben az EMMI-ről van szó – pedig csak akkor lépnek, ha már ég a ház, ha valami tőlük függetlenül már napvilágra került és lépéskényszerben vannak.

Zavaros politikai gondolatvilágából kiemelkedve leginkább ezeken kellene elmerengenie a miniszterelnök úrnak.

Az a százmillió forint tehát, amiről a jogerős bírósági ítélet következtében szó van, egy pitiáner, jelentéktelen összeg ahhoz képes, amit az Orbán-éra alatt ezen a területen elsinkófáltak. Nyilvánvaló, hogy nem a nagyságrend fáj nekik. Ahogyan hiteltelenül cseng a szájukból – pont az ő szájukból – az a felháborodás is, hogy a gyöngyöspatai családok nehogy már munka nélkül jussanak pénzhez. S a természetbeni segítség sem most kellett volna, hogy eszükbe jusson, hanem már akkor, amikor hozzávetőleg 8 éve szélhámosok ugrottak rá az eredendően a szegregáció felszámolására juttatott támogatásokhoz. Ehelyett inkább mosógépet, hűtőszekrényt kellett volna venni a szegény sorban élőknek vagy éppen be kellett volna vezetni a lakásokba a vizet. Vagy segíteni kellett volna a romhalmaz épületek felújításban.

Esetleg utánajárni, hogy miért nem teljesít jól a gyerek az iskolában.
A beavatkozást pedig szélhámos szerveződések helyett olyanokra bízni, akik már letettek valamit az asztalra ezen a területen, akik valóban szívügyüknek tekintek a hátrányos helyzetbe került emberek megsegítését. Olyanokra gondolok mint például Bogdán László, Cserdi polgármestere

vagy
L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője,

s más hasonló értékvilágú emberek, akik hiába várnak arra, hogy pénzlenyúló szélhámosok helyett inkább az ő hiánypótló tevékenységüket preferálja az aktuális kormányzat. Persze jóval egyszerűbb és kifizetődőbb „Soros!”-t kiáltani úton-útfélen, ócska politikai haszonszerzési célzattal, ahelyett, hogy arra fordítanák az energiáikat, hogyan lehetne akár helyben is valódi munkalehetőséget teremteni ezeken az elfelejtett településeken.