A feladat tehát: kidolgozni a nemzeti minimumok rendszerét, ami egyrészt igazodási pont lehet a bizonytalan választópolgárok számára is, másrészt viszont kötelezvényként (kvázi társadalmi szerződésként) funkcionálna a megválasztott képviselők felé a majdani munkájukhoz és egy új közjogi rendszer kidolgozásához.

Nem tartozom azok közé, akiket a legutóbbi győri polgármester választás eredménye bármilyen módon meglepett volna, ugyanakkor indokolatlannak tartom azt a fajta elkeseredést, ami az eredmények láttán jónéhány ellenzéki választópolgárban megfogalmazódott. Semmi különös nem történt, mindössze annyi, hogy nyugaton a helyzet változatlan – hiszen Borkai a világra szóló botránya ellenére is nyerni tudott októberben –, másrészt a Fidesz Győrben ügyesen taktikázott, harmadrészt pedig a győri ellenzék szintje sem ütötte meg azt a szintet, amivel itt és most nyerni lehetett volna. Az erőviszonyok tehát mit sem változtak, éppen ezért hamisan cseng a fideszesek részéről az a beállítás, hogy itt valami szokatlanul nagy győzelemről lenne szó, pláne arról, hogy kimásztak volna az októberi gödörből. Orbán pontosan tisztában van vele, hogy korrupt rezsimjén rajta van a kereszt, s joggal tarthat attól, hogy politikai ellenfelei 2022-re még jobban megtanulnak célozni, hiszen a másik oldalon – végre-valahára – felismerték, hogy az egyéni választókerületekben is csak egy az egyben lesz esély legyőzni a kormánypárti jelölteket. De mire lehet elég az a bő két év, ami a 2022-es országgyűlési választásokig még hátravan? Ezt próbálom meg körüljárni az alábbiakban.

Arra bőven elegendő a hátralévő idő – mert az egyeztetések, alkudozások már folyamatban vannak –, hogy az ellenzéki pártok vezetői „füstös kis irodákban” kimatekozzák, felosszák egymás között a választókörzeteket, olyan értelemben, hogy melyikük hol induljon. Nincs ebben semmi meglepő, s önmagában nincs is ezzel semmi gond, hiszen itt pártokról van szó, amelyek teljesen nyilvánvalóan pártérdekek mentén alkudoznak jövőbeni parlamenti vagy éppen kormányzati pozíciók megszerzése érdekében. Az már egy másik történet, hogy mindez elegendő lesz-e esélyt teremteni olyan körzetekben is, ahol stabil, 50% feletti fideszes többség volt 2018-ban, s ahol az ellenzéki összefogás sem vezetett sikerre 2019. októberében. Nekem erős kétségeim vannak az iránt, hogy kizárólag pártalkuk mentén az a bizonyos esély megteremtődhet egy összellenzéki győzelemre, ugyanis van pár alapvető dolog, amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni.

Egy kommentelő fogalmazott nagyon találóan valahogy úgy a győri polgármester választás eredményén rágódók felé, hogy: „Mire számítottatok, az M0-n kívül ki szavaz már az MSZP-re?” Bár ez a mondat így egy kissé sarkított, de nagyon sok minden benne van: nem elég ugyanis Budapestre, s néhány nagyvárosra koncentrálni, s meg kellene szabadulni az ellenzéki ballasztoktól. Nem is feltétlenül magukról a pártokról van szó. S itt érjünk vissza néhány gondolat erejéig Győrre, vagy inkább Nyugat-Magyarországra. Az egy dolog, hogy Habonyék migránsozó-sorosozó-brüsszelező agymosó technikája itt is hat. (Nemcsak a kistelepüléseken, ahol az ellenzéki pártok gyakorlatilag jelen sincsenek – de ez egy külön írás témája lehetne). Győrben és még sokfelé viszont azokból sem kérnek, akik a 2010. előtti politikájukkal az utánuk következő orbáni 2/3-okat alapozták meg, s akikben az elmúlt 10 év politikai teljesítménye alapján sem látnak vonzó alternatívát. Ezen túl létezik az országban egy polgárosodottabb, konzervatív-keresztény beállítódású választói réteg, akiket ilyen téren a nagy alkudozásban elmerülő pártok egyike sem tud megszólítani. Az egy más kérdés, hogy ez a beállítódás a Fidesznél valójában csak egy politikai termék, azonban az egyházak és a családok támogatásával, a hagyományok ápolásával, egyéb külsőségekkel olyan képet sugall a választók felé, ami számukra meggyőző, amit a másik politikai oldaltól hiába várnak.

Márki-Zay Péter,

– aki mindeddig egyedül volt képes arra, hogy ezt a dilemmát megoldja – úgy értékelte a győri eredményt, hogy civil jelöltekre is szükség van a sikerhez. Én ezzel teljes mértékben egyetértek. Az első dolog tehát, amire a majdani siker elérése érdekében nem árt odafigyelni, hogy a zártkörű pozíció osztogatás mellett (vagy helyett) elengedhetetlen a nyitás körön kívüli, valódi választói alternatívát jelentő civil képviselőjelöltek irányába.
S mi lehet ennek a módja? Például egy előválasztás, minden egyéni választókörzetre kiterjedően.

Előválasztás

Még jóval a 2018-as választások előtt volt egy civil kezdeményezés arra vonatkozóan, hogy az interneten keresztül kellene lebonyolítani egy nyílt előválasztást preferenciális szavazási rendszerrel, egyedi azonosítókkal, internetes előválasztási kampánnyal. Ebből sajnos – főként a lebonyolítás technikai nehézségei miatt – semmi nem lett, azonban az őszi „sátoros” előválasztás tulajdonképpen sikeresnek mondható, azzal még olyan zűrös körzetben is sikerült megnyugtató módon lezárni a jelöltállítás problémakörét, mint a IX. kerületi Ferencváros.

Kulcskérdés lehet 2022 vonatkozásában, hogy megrendezhető-e az előválasztás mind a 106 egyéni körzet vonatkozásában, mindenesetre az ilyen irányú civil mozgolódás már megkezdődött. Ebben valahogyan érdekeltté kellene tenni a parlamenti helyekre aspiráló pártokat is, ami egyúttal azt is jelentené, hogy a pártalkuk mentén vagy erőpozícióból felállított jelöltjeik értékét a szabad piacon is meg kell méretniük, vállalva annak az ódiumát is, ha alulmaradnának mondjuk egy civil szférából érkező jelölttel- vagy akár egy másik párt jelöltjével szemben. Ehhez azonban valódi versenyhelyzetet kell teremteni, mert az olyan típusú előválasztásnak, amely pártok által domináltan csak azt a célt szolgálná, hogy egy látszat választással szentesítsék a háttérben már kialkudott pozíciókat, semmi értelme nem lenne, különös tekintettel az olyan körzetekre, ahol a választók – álljanak bármelyik oldalon is – új és hiteles jelöltekre várnak. Éppen ezért az előválasztásnak ideális esetben olyan szervezeti keretek között kellene működnie, amelyben civilek és a pártok képviselői is egyenrangú félként vennének részt. Ahol nem a háttérjátékosok döntenék el, hogy egy adott választókerületnek ki legyen a közös jelöltje, s ahol a civil szervezeti háttér nem csak paravánként szolgálna. Bár sokan úgy gondolják és sokan a budapesti választási eredményekből indulnak ki, azonban Magyarország mégsem egyenlő Budapesttel, s az országgyűlési megmérettetés sem Budapesten fog eldőlni. Túl kell tehát lépni a politikai vízfejűségen, s valamiféle közösségi finanszírozással lehetne anyagi alapokat teremteni ahhoz, hogy az előválasztás valóban mindannyiunk közös ügye legyen, függetlenedve bármilyen pártpolitikai központ domináns befolyásától.

Kijelenteni persze azt, hogy „Legyenek civil jelöltek!”, nagyon könnyű, a megvalósítás azonban már jóval nehezebb. Az elmúlt években számos civil kezdeményezés hullott porba rövidebb- hosszabb aktív – gyakran a médiában is preferált – működés és akciózás után, anélkül azonban, hogy a megcsontosodott közéleti viszonyokon érdemben változtatni tudott volna. S híre-hamva sincs azoknak az alulról szerveződő erős közösségeknek – a kistelepüléseket hangsúlyozottan ideértve – amelyek egy új társadalmi, politikai berendezkedés, illetőleg gondolkodás (például a valódi részvételi demokrácia vagy a valódi tartalommal megtöltött fenntartható fejlődés) alapjait teremthetnék meg. Nem kedvez persze a civil létből potenciálisan a közélet vagy a politika porondjára tartó független személyek színre lépésének az, hogy az évtizedes kormánypolitika inkvizítorként üldözi a családnál nagyobb méretű autonóm közösségeket vagy éppen azokat, akik a nyilvánosság erejében bízva tesznek szóvá megoldásra váró problémákat az adott szakterületükön belül. Arra azonban éppen az őszi önkormányzati választás szolgáltatott követendő példát, hogy igenis érdemes odaállni egy civil szférából érkezett jelölt mellé, mert olyan szavazókat is meg tudnak szólítani, akiket a különféle pártok már képtelenek elérni. Miskolc és Vác az a két város, amelyek ezzel kapcsolatban hirtelen eszembe jutottak, de vannak még másfelé is biztató jelek a követendő útra. Az előválasztás alkalmas lehet ilyen emberek megtalálására, ill. kiválasztására, no persze csak akkor, ha a civil hátterű jelöltek egyenlő eséllyel vehetik fel a versenyt az anyagi eszközökkel sokkal jobban ellátott pártok jelöltjeivel szemben.

Megtisztulás

Na ez nem egy egyszerű történet, sőt annyira kényes, hogy legyen az politikus vagy valamilyen nyilvánossági fórum vagy éppen maga az ellenzéki választó, szereti szőnyeg alá söpörni a témát, mondván: „Aki az ellenzéki politikusokat bírálja az az összefogás esélyét rontja és a Fidesz érdekei képviseli!” Egyszer viszont rendet kellene tenni ezen a területen és a fejekben is (erre nem biztos, hogy elegendő lesz a két év), mert ez a leegyszerűsítés szerintem éppen hogy a Fidesz – vagy még inkább a rendszer – malmára hajtja a vizet.

Felejtsük már el végre a kettős mércét! Emlékezhetünk még, nem volt olyan régen: Borkai Zsolt és csapatának újraválasztása miatt elemi erejű felháborodás és rosszallás fogalmazódott meg a győri választópolgárok irányába. Azok részéről is, akik Lackner Csabát és csapatát lazán újraválasztották Kispesten. Vagy hasonló háttérrel másokat, más településeken. Lackner és Borkai és hasonszőrű társaik ugyanannak a rendszernek a termékei. Lackner és Borkai „ugyanazok”. 30 éve futunk valami olyan álomkép után – az informális kapcsolatokra épített korrupt rendszer felszámolása – amihez fikarcnyival nem jutottunk közelebb, sőt…–, de így egyhamar nem is fogunk. Mit akarunk akkor valójában? Ezt a kérdést nem ártana megválaszolni azelőtt, mielőtt bukott, lelepleződött politikusokra szavaznánk. És senkinek ne legyenek kétségeik afelől, hogy a kormánypárti szolgálatok tovább gyűjtik az aktákat a „megtévedt” ellenzéki szereplőkről, s majd jól időzítve – vagy esetleg szép lassan csepegtetve – be fogják ezt adagolni mindenkinek. Hiányzik ez nekünk? Mert igaz ugyan, hogy a „tök mindegy, csak ne…” effektus elég szépen működteti a magyar politikai rendszert immáron három évtizede, de ebből soha nem lesz rendszerváltás. De még csak változás sem. S az sem biztos, hogy a „tök mindegy” attitűd 2022-ben országos szinten majd kormányváltást eredményezhet. De erről fentebb már szóltam.

De nézzük meg ennek a kérdéskörnek a másik vetületét is. A NER-kompatibilis „ellenzéki” személyiségek násztáncát. Vállalkozókat, akik fideszes kapcsolataikra építve gazdagodnak vagy őrizhetik meg gazdasági pozícióikat. Politikusokat, akik a háttérben nemtelen politikai egyeztetéseket folytatnak le a NER potentátjaival. Ami időnként kibukik, de aztán idővel már legyintünk rá vagy el is felejtjük. S nézzük azokat a volt ellenzéki politikusokat (önkormányzati képviselőket), akik az erőviszonyok megváltoztatása végett nemes egyszerűséggel átálltak a másik oldalra, ahogyan ez tapasztalható volt az októberben felállt önkormányzati testületekben. S ennek a folyamatnak nagy valószínűséggel még nem is értünk a végére. S mi a garancia arra, hogy ez a történet nem fog megismétlődni 2022-ben, egy esetleges ellenzéki siker esetén? Csak akkor már parlamenti képviselők vonatkozásában. S azt sem szabadna kihagyni a számításból, hogy a Fidesz politikai eszköztárának hangsúlyos eleme lehet az, hogy zsoldosaik vagy lekötelezettjeik vagy zsaroltjaik – természetesen ellenzéki politikusnak álcázva – akár magas pozíciót is betöltsenek ellenzéki szervezeteknél. Akik alkalomadtán aktivizálják magukat. Amikor éppen szükség van a segítségükre. A legnagyobb felelőssége persze a status quo fenntartásában azoknak a szervezeti tagoknak vagy tisztségviselőknek van, akik bár tisztában vannak ellenzéki társaik tényleges szerepével, nem tesznek semmit. Aminek egyébként jól látható következményei vannak egyes pártok népszerűségének a jelentős csökkenésében.

Ki tudunk-e lépni ebből az ördögi körből valaha?

S a végére még egy nagyon fontos feladat, amit a 2022-es választásokig meg kell oldani, s amire az előző fejezettel szemben elég jó esély kínálkozik. Ami sokkal, de sokkal lényegesebb annál, hogy ki lesz a közös miniszterelnök vagy hány lista lesz. A lényeg az, hogy mit fognak képviselni, hogy miért is lesz érdemes rájuk szavazni. A feladat tehát: kidolgozni a nemzeti minimumok rendszerét, ami egyrészt igazodási pont lehet a bizonytalan választópolgárok számára is, másrészt viszont kötelezvényként (kvázi társadalmi szerződésként) funkcionálna a megválasztott képviselők felé a majdani munkájukhoz és egy új közjogi rendszer kidolgozásához.

Még valamikor 2016. táján kezdett el dolgozni egy civil csapat – melynek jómagam is részese voltam – egy olyan keretrendszer kidolgozásán, amelybe integrálni lehetett volna azokat, akik a nyilvánosság biztosítása mellett a nemzeti minimumok megalkotásában vettek volna részt. A technikai feltételeket sajnos itt sem sikerült megteremteni a munka elkezdéséhez, a gondolatot azonban – néhány hete, de hát jobb későn, mint soha – felkapta a politika, s a minap éppen az MSZP-s Tóth Bertalan szájából hangzott el, hogy dolgozni kell a nemzeti minimumok rendszerén. (A képviselő egyébként korábban részt vett olyan megbeszéléseken, ahol a téma felkarolásáról pécsi és szegedi civilek győzködték.)

S mik is lennének azok a nemzeti minimumok?

Röviden: egy olyan közjogi és alkotmányos rendszer alapjai, amelyek visszaállítják a fékek és ellensúlyok rendszerét, függetlenítik a közintézményeket és a bíróságokat a politikai befolyástól, rendezik az ügyészség státuszát, lerakják egy átlátható kormányzati működés alapjait, s a parlamentet visszahelyezik valódi képviseleti státuszába.
Nem könnyű feladat, viszont a jelenlegi állampárti működés bőven szolgáltat muníciót arra vonatkozóan, hogy mihez is kellene nyúlni, min kellene változtatni. Értelemszerűen azonban a nemzeti minimumoknak, s az azok alapján elfogadott sarkalatos törvényeknek nem egy adott politikai érát kell kiszolgálnia, annak egyetemesnek kell lennie, olyan értelemben, hogy bármilyen jövőbeni politikai hatalomnak ott legyen a korlát: egyéni politikai és gazdasági érdekek mentén, egyénekre szabott jogalkotással ne lehessen működtetni ezt az országot. Ennek a munkának – a nemzeti minimumok kidolgozásának – pedig nyíltan, lehetőség szerint a téma iránt érdeklődők széles körét bevonva kell folynia, függetlenül attól, hogy az egész folyamatot pártok vagy civilek felügyelnék.

Az esély tehát előállt, az „egyedül nem megy” szükségszerűségét az ellenzéki pártok 2018. kudarca után végre-valahára megértették, s a soron következő országgyűlési választásokon történő eredményes szerepléshez szerintem a recept adva van. S, hogy a recept kiváltásához a pártok részéről meglesz-e a szükséges politikai akarat?

Merem remélni, hogy igen.