1. I. A hírcsalók leleplezése

2011. decemberében nekem betelt a pohár.
Az orbánista pártkatonák nemcsak megszállták a közmédiumok szinte minden vezető posztját, nemcsak folyamatosan manipulálni próbálták a híreket, de a Papp Dániel és Élő Gábor féle hírcsalók színrelépésével egyértelművé vált, hogy a közmédiumok területén a Fideszt kiszolgáló gépezet teljes, korlátlan uralomra tör. Az objektivitásnak, a tárgyilagos és hiteles tájékoztatásnak már a minimuma sem valósult meg.

A korábbi kormányoknál már megszokott módon a mindig aktuális hatalmat kiszolgáló vezetés már nem elégedett meg a manipulációval, nagyüzemi módra kapcsolva elkezdett híreket hamisítani. Ehhez persze előbb a hírhedt médiatörvény segítségével teljesen átalakították, központosították a rendszert, teljesen felszámolták a közmédiumok függetlenséget,  csoportos létszámleépítésekkel megszabadultak szinte minden másképp gondolkodótól, szakmai közösségeket vertek szét.

Talán kevesen emlékeznek rá, de az Orbán kormány elleni első nagy tömeg megmozdulások a médiatörvény elleni tiltakozásokkal  kezdődtek, majd a rendvédelmi dolgozok ellenállásával folytatódtak, és a 2011. december 10-én megkezdett kunigundai éhségsztrájk mozgalom előzménye is kapcsolódik szakszervezeti ellenálláshoz.

A kunigundai tiltakozás közvetlen kiváltó oka közismert. A közmédiumok központosító hírgyárának vezetője Élő Gábor a gyakorlatban megtiltotta, hogy ahogy ő fogalmazott “az ő híradójában“ képernyőre kerüljön Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke. Ezért egy decemberi Híradóban Élő várható dühkitöréseitől remegő szerkesztők ezt úgy oldották meg, hogy “bűnöző” módjára kitakarták Lomnici  fejét egy riportban, amiből azután országos botrány lett.

Jött a ködösítés, a hazudozás, az ál-vizsgálat és meglettek a bűnbakok, akiknek persze semmi közük sem volt a manipulációhoz, vagy utasításra cselekedtek.

A történet kafkai tragikomikumát jól jelzi, hogy az a képvágó technikus, aki az utasításra kiblörözte Lomnicit az egész botrányról hetekkel későn tőlem értesült. Őt azután a nagy vizsgálatban senki sem hallgatta meg, sőt ő maga azt sem tudta ki az a Lomnici …

A köztévében mindenki anyázta a vezetést, de úgy tűnt,  – ahogy Papp Dániel hónapokkal korábban leleplezett hírcsalásának  – ennek sem lesz semmi következménye. A Böröcz István vezette MTVA azzal számolt, hogy egy-két nap és mindenki napirendre tér az ügy fölött. Hiszen –  gondolták –  ennél sokkal durvább dolgok is történtek azokban a hetekben is.

És mégis a Lomnici-ügy lett az a banánhéj, amelyen évekre elcsúszott a közmédia hazugsággyára.

A kunigundai éhségsztrájk lett az orbáni hírcsalások elleni fellépés és a sajtószabadság és a demokratikus jogállam melletti kiállás szimbóluma, amely a magyar újkori demokrácia történetének  egyik leghosszabb ideig tartó nyilvános tüntetésé vált.

A résztvevők nem is sejtették, de történelmet csináltak ott az óbudai ipari övezetben.

A kunigundai éhségsztrájkot megpróbálta az MTVA vezetése előbb  guantanamoi módszerekkel felszámolni. Ki emlékszik már rá, hogy Karácsonykor, 2011-ben, az emeletről primitív módon kötélen leeresztett hangszóróból fülsiketítő hangerővel folyamatosan szóló  ismétlődő két karácsonyi dallal próbálták őrületbe kergetni a demonstrálókat, akik táborát hatalmas fényszórókkal próbálták elvakítani.

Azután kirúgtak engem és Arankát, azután jöttek a ketrecharcosokkal megerősített  biztonsági őrnek álcázott verőlegények, a jogsértésekhez előbb asszisztáló, majd a tüntetést jogellenesen megakadályozni próbáló rendőri vezetés.

A kunigundai éhségsztrájk nyolcadik évfordulója és az egy évvel ezelőtt  kezdődött második kunigundai tüntetéssorozat jó apropó arra, hogy felidézzük pontosan mi, miért és hogyan történt.

Miért kellett több mint hét évnek eltelnie  ahhoz, hogy a teljes politikai ellenzék és az éhségsztrájkot részben távolról szemlélő, a szolidaritás minimumára is képtelen újságíró társadalom felismerje, hogy a közmédia megszállása csak az első lépés volt a teljes magyar média alávetésére, eltiprására és hogy a sajtószabadság és az információszabadság részleges felszámolása egyben a politikai szabadság elvesztését  is jelenti.

Hét évvel ezelőtt néhány újságíró és a hozzájuk csatlakozó civilek  százai végig békés ellen állásukkal  nemcsak példát mutattak tisztességes kiállásukkal, de egyben őrzőlángként utat is mutattak másoknak.

Kunigunda volt az első olyan ismertebb tiltakozás, ahol az emberek nem mentek haza a szónoklatok után, ahol azt mondtuk, addig nem távozunk amíg céljainkat el nem érjük.  Nem véletlen, hogy később a Német Megszállás Áldozatai emlékmű elleni tiltakozás, vagy a Ligetvédők folyamatos demonstrációja  a kunigundai példát követte.

Folytatjuk