Remélem, hogy mindenki még nem felejtette el azt a hangulatot, ami a 2018-as országgyűlési választások után jellemezte az ellenzéki szavazópolgárokat. Közülük a legelkeseredettebbek az eskütétel napján a Kossuth téren üzentek az újonnan megválasztott ellenzéki képviselőknek: „Ne vegyétek át mandátumotokat, ne legitimáljátok Orbán korrupt, csalásokon alapuló elnyomó rendszerét!” Mint tudjuk, végül is mindenki átvette. Motivációjukat jól jellemzi Kunhalmi Ágnes akkori emlékezetes – finoman fogalmazva is a politikai éleslátás hiányáról árulkodó – kijelentése, miszerint: „Hát be kell csekkolni, nem?”

Év végén aztán a rabszolgatörvény elleni tiltakozások keretében történő parlamenti kivonuláskor mutatkozott valamiféle halvány reménysugár arra vonatkozóan, hogy megváltozhat az ellenzék viszonyulása a parlamenti működésük addigi, rendszerbe simuló formájához képest. Nem így történt. Az elmúlt hónapokban aztán Hadházy Ákos próbálkozott egyfajta „bent is vagyok, kint is vagyok” típusú rendszertagadással, méretes demonstrációs táblákkal tiltakozva a házelnök önkénye-, s az állampárt parlamenti működést kiüresítő magatartása ellen.

Az eredmény ismert: a véleménynyilvánítás szabadságát sárba tipró, s egyúttal az amúgy is kontrollt vesztett házelnök szankcionálási jogkörét jelentősen kibővítő Fideszes törvénymódosítás. S itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy kijelenthessük: mára már végképp nem maradt semmiféle észérv arra vonatkozóan, hogy a parlamenti ellenzéknek miért is kellene tovább asszisztálnia a Fideszes parlamenti látszatdemokráciához. Éppen ezért:

Miért nem húznak ki a parlamentből? (Alább ki fogom fejteni, hogy pontosan mire is gondolok)

Azon kívül, hogy leginkább a saját maguk szórakoztatására, s néhány újsághír vagy egyéb médiaszereplés reményében jól odamondogatnak egy interpellációban vagy bekiabálnak a Fideszes szónokoknak, mi értelme van az ottlétüknek? Vadai a minap: „őszintén szólva annál nagyobb öröm, mikor a pulpituson szemmel láthatóan idegesek…” Ezért érdemes részt venni a színjátékban?

Mi értelme van interpellációt benyújtani vagy kérdést intézni a parlamentben bármely állampárti képviselőhöz, ha úgysem válaszolnak tisztességesen, s ha mindenre úgyis csak az a válasz: Soros, migránsok, Brüsszel, komcsik, bezzeg akkor, amikor…, Soros, migránsok, Brüsszel…

Miért kell törvénymódosító javaslatokat benyújtani, ha úgysincs rá fogadókészség, ha a 2/3-os többség az ellenzéki javaslatokat rendszeresen megfontolás, érdemi vita, sőt akár olvasás nélkül hajítja ki a kukába, csak azért, mert azok nem az állampárti központból érkeztek?

S egyáltalán: a botrányos jeleneteken kívül hányan kíváncsiak ma Magyarországon arra, hogy mi történik Parlamentben?

A múlt héten egyébként volt egy előremutató lépés, amikor is az ellenzéki képviselők az interpellációk idejére kivonultak a teremből, parlamenti magányukban hagyva Fideszes képviselőtársaikat. Az eset utáni nyilatkozatokból kitűnően azonban ennek folytatása nemigen lesz. Holott például Tordai Bence (Párbeszéd) kijelentése szerint a Parlamentben érdemi vita nincs, bábszínház az egész. Ugyanilyen értelemben nyilatkozott két képviselőtársa, a szocialista Kunhalmi Ágnes és a DK-s Vadai Ágnes is. Ugyanakkor a fentiekkel ellentmondásban mégis visszamennének a Parlamentbe vitázni (!) vagy néhány Fideszes grimaszért. De kinek is használ ez valójában?

Hadházy Ákos álláspontja szerint nyomást kell gyakorolni a parlamenti többségre.

Erre azonban parlamenti keretek között semmi esély nincsen. De legalábbis nem úgy, ahogyan azt eddig az ellenzéki képviselők elképzelték. Mert annak ellenére, hogy 2010 óta az ellenzék mindent megtesz azért, hogy ráirányítsa a figyelmet az állampárti visszaélésekre, volt ennek bármiféle hozadéka azon kívül, hogy egyre szigorúbb keretek közé szorítják az ellenzéki képviselők megszólalási lehetőségeit? Kevesebbet lopnak ki a közös kasszából? Kevesebb megrendelést kap irányított közbeszerzéseken Mészáros Lőrinc vagy a többi oligarcha? Kevesebbet költenek megosztó, gyűlöletkeltő propagandára? Javult az egészségügyi ellátás színvonala Magyarországon? Nem, nem, nem…, de még bőven folytathatnánk a sort. Ebben a „bábszínházban” tehát nem sok értelme van részt venni.
Mit lehetne akkor tenni?

Az üres padsorok képe mindenki előtt ott van: törvényjavaslatok tárgyalására szinte senki nem jár be az Országházba, függetlenül attól, hogy melyik frakcióban foglal helyet. Ennek azonban a parlamenti képviselők esetében – ellentétben más munkahelyekkel – semmiféle egzisztenciális következménye nincsen. Az országgyűlésről szóló törvény alapján a képviselőknek – anyagi szankciók terhe mellett – két esetben kötelező jelen lenniük: a bizottsági üléseken és a parlamenti szavazásoknál. A lényeg tehát itt a jelenlét. Arra azonban senki nem kényszerítheti az ellenzéki képviselőket, hogy felszólaljanak, kérdéseket tegyenek fel, javaslatokat nyújtsanak be vagy napirend előtt tegyenek többnyire politikai nyilatkozatokat.  Nem kell tehát feltétlenül kivonulni ahhoz, hogy bojkottálni lehessen a „bábszínház” tevékenységét.

Elég lesz, ha némák maradtok:

  • ha nem asszisztáltok tovább a parlamenti látszatdemokráciához,
  • ha nem tesztek fel olyan kérdéseket, amelyekre előre tudjátok a „választ”,
  • ha nem beszéltek a falnak,
  • ha nem tesztek úgy, mintha megszólalásaitoknak bármiféle foganatja vagy következménye lehetne,
  • s ha nem nyújtotok be olyan törvényjavaslatokat vagy módosításokat, amelyekről úgyis tudjátok, hogy a parlamenti többség élből, megfontolás nélkül kikukázza.

S itt álljunk meg egy pillanatra.
Nem azt mondom, hogy törvényjavaslatokon nem kellene dolgozni vagy azokra nem kellene reagálni. A törvénykezésre oda kell figyelni, a jobbító szándékú javaslatokat kommunikálni kell vagy elraktározni. Olyan időkre, amikor majd tényleges lehetőség lesz a változtatásra. Ezeknek azonban – akik pártállami csökevénnyé züllesztették az országgyűlést – semmit! Aki egyébként úgy gondolja, hogy ez nem így van, hogy az ellenzéknek igenis maradtak még parlamenti eszközei a dolgok befolyásolására, annak javaslom, hogy külső szemlélőként vegyen részt egy olyan bizottsági ülésen, ahol ellenzéki javaslatokat tárgyalnak. Javasolnám például a Bánki Erik vezérletével működő gazdasági bizottságot, s ha valakinek arra is van ideje (vagy inkább idege), hogy egy ottani szavazás-sorozatot végignézzen, kristálytisztán láthatja, hogy miért fogalmazok úgy, hogy az ellenzéki javaslatok élből a kukában végzik rövid parlamenti pályafutásukat.

Félreértés ne essék: amikor egy ellenzéki képviselő interpellál, bekiabál, törvényjavaslatot nyújt be vagy éppen demonstrál, éppúgy a bábszínház részese, mint Fideszes képviselőtársai. S egyúttal lehetőséget ad arra a kormánynak, hogy ország-világ előtt láttassa: lám-lám Magyarországon semmiből nincs kizárva az ellenzék, a parlament demokratikusan működik, az ellensúlyok a helyükön vannak. De lehetőséget ad Kövér Lászlónak is arra, hogy rendszeresen visszaéljen a hatalmával, s arra is, hogy valakinek érezze magát.

Na ezt a látszatot kellene eltüntetni a „némasággal”, s bemutatni, hogy a király meztelen, azt, hogy a magyar parlament a kormány és a körülötte lebzselők önös politikai és gazdasági érdekeinek az elvtelen kiszolgálójává vált, statisztaszerepre kényszerítve, s alapjogaiktól megfosztva minden ellenzéki képviselőt.

Küzdjön csak Kövér úr, ha akar – a saját rossz szellemei mellett –, az elvbarátaival, a pártársaival és fegyelmezze őket, ha ahhoz van úri kedve.

S ellenzéki érdeklődés híján maradjon csak a pőre alákérdezés, a Vezér dicsérete. Tapsolják csak egymást kritikátlanul, ahogyan ez minden valamirevaló diktatórikus rendszerben dukál. De látszódjon, hogy ez az ő színházuk, ahonnan száműzték egy valódi parlamenti demokrácia játékszabályait.

Az ellenzéknek pedig meg kell találnia azokat a kommunikációs csatornákat (ilyenek már most is léteznek), amelyeken keresztül parlamenti háttérdíszlet nélkül is el tudják juttatni az üzeneteiket azokhoz, akikben még van fogadókészség arra. Azokhoz, akikkel lehetséges érdemi vitát folytatni, s nem utolsósorban azokhoz, akik érdekeltek a változásban. S, hogy ezt most alternatív parlamentnek nevezzük vagy bármilyen más formát találunk egy valódi párbeszédre – akár kormánypárti képviselőkkel és választópolgárokkal is –, az édesmindegy, az elv a lényeg: mindezzel nem a regnáló rezsim felépítményeit legitimálod.

Opció tehát még mindig van, csak meg kell próbálni élni vele. Aztán majd meglátjuk, hogy a látszatra olykor azért nagyon kényes politikai rezsim mit kezd majd a helyzettel. Egy próbát szerintem megérne.

 

Talán nem kéne tovább asszisztálni a parlamenti látszatdemokráciához!